2007-2011

Sokat görcsöltem azon,hogy hogy írjam, mint írjam. Mennyire búcsú ez, vagy mennyire nem.
Tényleg igazuk van a bölcseknek, hogy a négy év gyorsan eltelik. Tényleg.
Nem mondom, hogy olyan, mintha most költöznék be a kollégiumba-vagy költöznék ki a kollégiumból életemben először, de...
Egyszer úgy megnézném milyenek voltunk,vagyunk kívülről. Mi magunkat 34 különleges;drámais;csodabogár;agyhalott;humános;szar matekos embereként könyveltük,könyveltettük el.
Nem tudom mennyire lehettünk idegesítőek,mikor mi magunk úgy éreztük, ez most teljesen rendben van, így működik,él.
Bizonyára sokszor.

Ez a négy év tele volt meglepetésekkel, váratlan jó-rossz történésekkel, leckékkel- tanulságokkal, nevetéssel, rengeteg sírással, szidással, egymásba kapaszkodással, egymástól elhúzással, ármánykodással, barátságokkal, viccekkel, lélekbe taposásokkal, egymás fölemelésével, egymás lenézésével, a másik magasra emelésével.
Nem mondom,hogy fenékig tejföl. Mert nem volt az.
Az első évet nagyon nem szerettem. Tehát egyenesen gyűlöltem. Nem kifejezetten az iskola miatt(azt az első perctől kezdve imádom, a kopott padokkal, repedező falakkal együtt),hanem a kollégium és a szoba miatt.
Négy erős akaratú ember egymás mellett nehezen fér el. Pláne, hogy akkor kezdtük el megtanulni, milyen az, amikor 2 méter saját területed van, ami a tiéd, az az övé is,ha ő még tanul, akkor égve marad a villany, bármennyire vagy is fáradt. Természetesen mind a négyen büszkék voltunk ahhoz, hogy váltsunk. Nem morzsolódtak le rólunk az idegesítő szokások (talán máig nem), a rigolyák. Ezt pedig négy tizenéves nem fogadja el. Még saját magától sem, nemhogy egy vadidegen embertől.
Aztán jött az éles váltás, beköszöntött a szeretet időszaka, amikor már nem sírógörccsel indultam el vasárnap otthonról, hanem mosolyogtam, mert tudtam, várnak rám a barátaim. Vagy a kialakulóban lévő barátaim.
Azóta megtanultam, hogy a barátság az milyen kényes fogalom. Talán, mint a bizalom, vagy az eskü. Rengeteget csalódtam, elsősorban emberekben. Akiket nem köt az adott szavuk, akik bátran dobálóznak az esküvel, akikben ha az életet múlik rajta sem szabad megbízni. Megütöttem a bokámat, hajlamos vagyok a hiszékenységre, magamból indulok ki, titkot tartani legalább tudok.Legalább azt.
Aztán persze van a barátságnak az az oldala, amit szintén itt ismertem meg. Amiért sosem lehetek elég hálás. Akár a HMG-nek, akár a drámainak, akár Szentesnek, akár a Nagyfőnöknek.
Megtaláltam pár olyan embert,akiért a szó szoros értelmében adnám az életemet( azt a rongyosat, azt), vagy gondolkodás nélkül csomagolnék, és indulnék érte Katmanduba.

Átéltünk rengeteg csalódást együtt. Mind a 34-en. Harminchatan indultunk.
Átéltünk egy osztályfőnök váltást, 32 tantárgyi bukást, harcot a tanárainkkal +egy úrhatnám (régi) igazgatóval. Harcoltunk mi saját magunk, és egymás ellen is. De rengeteget.
Harcoltunk Szentes ellen, harcoltunk a tagozat ellen. Mindenki ellen harcot viseltünk.
Akkor marhák tudtunk lenni.

Pedagógus volt a talpán az, aki képes volt a figyelmünket ébren tartani 45,ne adj ' Isten 60-70 percen keresztül. Lusták is voltunk , de nagyon. A 34 hajlamos volt 6-10 emberre dúrni a feladatokat. Néha nem is volt baj. Legalább könnyebb volt 10 embert átüvölteni, mint 34 birkát.

Lusták voltunk a darabokhoz is. Sosem tudtunk csöndben próbálni, keményen figyelni. Vagy csak ritkán. Teljesen tisztában voltunk vele, hogy az utolsó hajrában, az utolsó másodpercben még össze tudjuk dobni, siker pedig biztos. Ezért egyszerűbb volt kétszer vállat rángatni, és pofázni tovább a vacsora kilétéről, vagy a cigiszünetről.

Tudjuk,hogyan kell éjféltől hajnali négyig utolsó utáni határidőre dolgozatot írni, másolni. Hogyan kell összefogni, átrugdosni egymást a bukásokon, a másik könyökét fogni, ha elesett.

A létező összes "drámais" kocsmát megismertük, a csaposék barátként üdvözöltek minket (nem akkora dicsőség,de leírom), tudták mit iszik, milyen zenét szeret a drámais.
Megtanultam értékelni a jó borokat. (amiket nem Szentesen ittam meg,természetesen)
Megtanultuk egymást áthúzni a küszöb alatt,hogy ne bukjunk le, hogy ne legyen baj az esti buliból. Precízen tudunk sumákolni, őőőőőőőőzni, hogy nem, fogalmam sincs merre van xy,biztos kávézik valahol.
Megtanultunk táncolni a leglehetetlenebb helyeken, szituációkban.

Megtanultunk igazán veszekedni. Akár a tablón, akár a ballagási ruha színén, anyagán, vagy az osztálykiránduláson. Precízen tudunk üvölteni, tökéletesen uraljuk a káoszt.

Megtanultunk vérbeli kollégistához híven pofátlanul tarhálni. Legyen az kabát, sál, cigi, korty bor, fél szelet kenyér, csoki, mateklecke, körző, művtöri jegyzet, toll-amit az életben többé nem látsz viszont-,alapozó, labello, kajajegy, öngyújtó, kávé, akármi.

Megtanultam bizonyos helyzetekhez jó pofát vágni.
Megtanultuk túlélni a menzakaját, értékelni a két napos kiflit, a májkrémet, a vasárnapi sütit, a háztartási kekszet, a tejfölt a csipsszel, a porkávékat, a félbe vágott cukrokat.
Megtanultunk szemérmetlenül beszólogatni, köpni az aranyköpéseket, amiken csak úgy dőltünk a padokban.
" Nem bírom,barátom rosszú vagyok!; Gyerekek,hallgassuk már meg egymást!; Itt KELL érettségizni?; Te! Süterén,sutyerák marhaállat, kussadjál meg! ; Megkussadok, elfáradtam.; Afterparti Cucunál!; Tízdé, maga kifogta..."

Nem írok többet, mert ez így nem vicces, másrészt nem jut más eszembe.

Kicsit kiszakítva: Tegnap,és ma hajnal, szerenád. A végén kijött az összes feszültség, bőgtem, mint egy kisgyerek. Életemben nem sétáltam még egyedül olyan korán (későn) városban, mint most.
Saját magam szempontjából:
Találtam barátokat. Találtam ellenszenvet.
Megtanultam mesterfokon színlelni, játszani, bohóckodni, mikor belül sötét van. Megértettem, hogy mi a különbség a barátság, a ragaszkodás,a rajongás között. Megtanultam, hogy minden helyzetből fel lehet, fel kell állni, mert másként nem megy. Vannak olyanok, akik segíthetnek. Ha én már feladom, és az árok partjára ülök. Megtanultam őszintén, de igazán őszintén szeretni. Szeretettel, szerelemmel. Megtapasztaltam milyen, ha a gödör alján hasalok, vagy ha három méterrel a föld fölött ugrándozok...
Megkaptam a lehetőséget, hogy az én nevemet mondát,mikor kiosztásra került a csörgősipka- díj. Hogy ott lesz a képem a falon.
Megérte. (ezért is)
Leírom, mert leírom. Legfeljebb egoistának néztek.Pedig nem. De nagyon jól esett. "nálunk a vágner a bomba nő..."
Megéltem fesztiválokat, barátokkal-osztállyal (Kapolcs;SZIN).Remélem fogok is még.
Érettségi után biztosan. Szóbeli után megy az osztály tópartra, legálisan jól érezni egymást.

Sokszor gyűlöltem, hogy itt vagyok, hogy magába szippant Szentes, hogy beragadok. Sokszor imádtam, hogy a része lehetek ennek az iszonyú nagy gépezetnek, ami a drámai tagozat. Örültem, hogy itt lehetek.
Most pedig, túl a szerenádon, a KIMI-s ballagáson, a bolond ballagáson fel sem fogom,hogy holnap lesz az igazi, a nagy ballagás, szombaton családi köszöntő, hétfőn érettségi.
Fő a matek kettes, a csoportunk igen magas százalékánál. Köztük nekem is. Ilyesfajta talentumot nem örököltem Édesapámtól.
Megkapta helyette az Öcsém.
Utána a a felvételi az egyetemre, az izgulás, hogy hová vettek fel, hogy átjutottam-e a rostán,hogy lesz-e belőlem egyetemi hallgató, hogy rághatom-e a körmömet,hogy induljon az orosz tagozat a suliban, hogy visszakerülhessek Ide,tanítani.


Ez a négy év...Tele volt velünk. Imádtam, gyűlöltem, megfulladtam, éltem...Éltem. Benne...