Douceur...

Ma, annak örömére, hogy megírtam az utolsó vizsgámat, és öffisöl nyár van, takarítottam.
De úgy igazán. Az egyik dobozomat törölgettem (amikben kacatok meg fecnik vannak, amolyan igazi copfoskislányos dolog, tudjátok, minden vicik-vacak el van rakva. Vagy majdnem minden. ) , gondoltam egyet és kiborítottam a szőnyegre.
Volt benne egy boríték. Egy nagy fehér boríték, rajta a nevem, aláhúzva.
Negyedikben valamelyik délután bent üldögéltem  a kollégiumi szobában  a barátnőimmel, és kopogtak. Egy alsós- szintén nekem kedves- leányzó beállított egy malomkeréknyi rózsacsokorral és ezzel a borítékkal, mondván, hogy nekem küldik.
Gondolhatjátok, köpni- nyelni nem tudtam, és halvány dunsztom sem volt, ki a feladó.
Elolvastam a levelet. Először ki akartam dobni. Aztán mégsem tettem. A feladó is erre kért.  Hogy ne tegyem, ha rossz perceim vannak, vagy önbizalomhiányban szenvedek, akkor olvassam el.
Elraktam.
Emlékszem, felolvastam anyunak. Eléggé meghatotta a dolog.
A levél írója meglepett, nem gondoltam volna rá sosem, vagy szóval nem szerettem volna én tőle soha semmit.

De az a levél elég fontos lett. Nem olvastam rongyosra, elég ritkán kerül  a kezembe. De néha jó volt elolvasni, hát persze, hiszen kinek ne esne jól egy hozzá- neki címzett három oldalas levél.

Szóval kiöntöttem a dobozt, és újra a kezembe vettem a levelet. Semmiféle hátsó szándék nem volt bennem, csak elolvasni akartam.

Jól estek most is a szavak, holott tényleg semmit-soha nem jelentett nekem a feladó.
Egy kedves fiúnak ismertem, de itt ki is merült a tudományom.

És érdekes élményeim voltak...Hogy jók ezek  a szavak, őszinték ezek  a szavak, szép ez a gesztus...

Természetesen szőttem tovább a kis gondolataimat - itt már újra takarítottam, azt hiszem- , és kilyukadtam a Legényemnél....
Ebben az időszakban elég sokat voltunk együtt, kicsit más dimenzióba került ez a szerelmesdi.
Most rossz, mert Pestországban éppen dolgozatokat javít , én meg Szegediában pötyögök, és van köztünk két és fél óra vonatút.

Érdekes, szoktunk azon vitázni -fenét vitázni, csak hangosabban eszmét cserélni- ,hogy vannak -e véletlenek , avagy nincsenek.

Szerinte nincsenek, szerintem meg naná.

Nem tudom mi ez,  Sorskeze, Istenáldása. Jutalomajándék, Négylevelű lóhere , de azért annak a valaminek kösz.
Hálásan.

Mostanság mindketten elég érzelmes hangulatban vagyunk, sokat is beszélünk kettőnkről...

Én meg időről- időre kitálalok itt is.

Nincsenek tervek, vágyak vannak, nincsenek elhatározások, akarások vannak, nincsenek korlátok, önkéntes határfelállítások vannak, nincsenek rózsaszín felhők, józan-szédülős szerelmes érzések vannak, nincsenek csöndek, puha suttogások vannak,nincsenek  nincsenek elhallgatások, megérzések vannak, nincsenek különbségek, egyenlő felek vannak, nincsenek álmok, ó, dehogynem vannak.

Mindenek vannak.

Igyekszem nem túl sokat ömlengeni, meg nem is áll ez hozzám közel, de azért néha nehéz parancsolni a dolgoknak.
Tehát nem úgy mosolyogni szinte egész nap, mint a tejbetök. Vagy nem is mosolyogni, de nem ingerültnek lenni, más nem tehet róla, hogy nem vagyunk egymáshoz közel, vagy nem hagyni elcsavarogni a gondolataimat, hogy aztán hatszor magamra szólni, hogy tessék abbahagyni.
Aztán persze ez megy is. Egészen egy fél óráig- óráig.


"Csillagom..."

Jó. Abbahagytam. Fontos dolgom van, mennem kell aludni...
Bonne nuit!
-a francia nálam nagyjából itt merül ki...-