Másodjára érzem igazán azt,hogy kiszakad belülről minden,és üres lett,száraz,mint egy darab fa.
De ez ezerszer iszonyatosabb annál,ami először történt.
Bekapcsolt a robot pilóta. Egészen addig,amíg azon a száraz fán meg nem jelenik az első zöld
fűszál.
Ha megjelenik...Én nem keresgetem,nem növesztem. Nő, nő,nem, nem. Belefáradtam.
Rájöttem arra,hogy nincsenek mesék. Amiket pedig a könyvekben írnak hazugság. Sosem volt bús tekintetű lány,sosem volt sebzett lelkű férfi. Ezt valaki megírta, önnön és mások szórakoztatására, és pont.
Ez pedig nem egy színpadi szerep.
Elhúzták előttem a mézes madzagot,én mint egy ütődött kaptam utána, és megint a betonon találtam magam.
-
Most elég...Mindenből. Eddig sem volt minden rózsaszín,de ennyire fekete sem.
Beleragadt a talpamba a tüske,és nem tudom kihúzni.
Persze,majd jön valaki,aki kihúzza. Ha nem hallottam már ezerszer ezt a mondatot,egyszer sem.
Igazán rájöhetne már mindenki,hogy ez nem így van. Ha jön valaki,és én akarom,hogy kihúzza a tüskét,akkor engedni fogom. De ha nem,akkor ember legyen a talpán az,aki megpróbálja erőszakkal kiráncigálni.
Arról pedig,hogy ki,mikor áll meg két lábbal a földön,nem tehet...
De,mint tudjuk akinek ekkora lelki ereje van,az mindig föláll,és egyenes gerinccel röhög a másik arcába.
Csak egy,apró bökkenő van. Nem kérdezi senki,nem érdekel senkit,hogy már kiapadt...És nincs.
fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése