Az utolsó vágy
Az ablak alatt áll
Túlélte az éjszakát,
Az utolsó vágy
Egy cigarettára gyújt
És egy pocsolyában
Megnézi magát...


Loading...

Keressé'

2010. október 21., csütörtök

Keménykalap és Krumpliorr

A bohóc nagyot nyújtózik cirkuszi lakókocsijában. Hamarosan előadás. Készülnie kell. Fáradt, álmos arcát fehérre,szemét sírós-nevetős feketére,száját pirosra festi. Felteszi a bohóc orrot. Felragasztja a mosolyt is. Ahogy egy jó bohóchoz illik. Rávigyorog a tükörképére. Inkább vicsorog. Az egészhez semmi kedve nincs. Előre tudja a menetrendet. Kilép a porondra, a fej fény rávilágít. A képébe röhög az összes taknyos,burokban nevelt kiskölyök,a neveletlenebbje végigbeszéli az előadást.Látja a sok unott-megkeseredett-felnőttet,akiknek fogalmuk sincs a műsorról, csak porontyuk megelégedése miatt ültek be a cirkuszi sátorba.
Fejben lejátssza.:
Kilép,megbotlik nevetségesen hosszú kantáros nadrágjában.Még éppen visszanyeri az egyensúlyát. Megáll,széles mosollyal köszöni meg a tapsot. Kihúz egy fehér kendőt a zsebéből,majd egy másikból egy kéket. Bűvészkedik velük,mindenki elégedett,a gyerekek visonganak a gyönyörűségtől. Kétszer sikerül hasra esnie kerekített orrú,hat számmal nagyobb cipőjében, légtornászkodik, lovagol, meghajol. Vastaps.
Visszamegy a lakókocsijába, és magára zárja az ajtót. Lakóhelye egyetlen apró szobából áll. Az ablak is,az ajtó is szelel. Mindig hideg van. A bohóc mindig fázik.Mindig éhes. Mindig egyedül van. Mindig szomorú. Soha nem gratulálnak neki. Hozzá nem jönnek oda előadás után. A bohócot senki sem keresi. Senkinek sem hiányzik.
Lemossa fehérre mázolt arcát,gondosan letörli a sminket. Nem szabad,hogy idő előtt tönkre menjen az arc bőre. Még a végén nem lehet igazán jó bohóc.Márpedig,neki annak kell lennie. Bohóckodnia kell. Muszáj.
Gondosan vállfára rakja és a régi szekrénybe teszi a jelmezét,cipőjét kifényesítve rakja vissza a rozoga polcra.A piros orrot egy megfakult bársony párnára teszi. Még az apjától örökölte... Magában költi el szegényes vacsoráját. Leül a tükör elé. Megfakult fényképeket kotor elő egy aprócska dobozból. Kisgyermeket ölelő anyuka,fiát hintáztató apuka, hosszú hajú lányt karoló nyakigláb kamasz, első-orros-bohóc. A fényképeken mindenki mosolyog. Őszintén. Szívből. Egy pillanatra az orrában érzi az otthont. A bohóc újra a tükörbe néz. Újra nekiveselkedik annak a régi mosolynak. Hátha elő tudja csalni. Koncentrál. Nem megy. Elsőre sem,másodjára sem,huszadjára sem.
Sóhajtva visszapakolja a képeket. Gondolkozik. A bohóc gondolkozik. Szólna valakihez. Úgy szeretné,hogy valaki mellette legyen. Csak kicsit. Csak néha. Csak egy hétre.Egy napra. Egy órára.Egy percre...Mert olyan nagyon egyedül van. Tőle senki sem kérdez semmit. A cirkusz többi dolgozója nem szereti a bohócokat. Mert a bohóc a legügyesebb,aki mindenhez ért. És nem állnak szóba vele. Kiközösítik. Pedig ő is szeretne esténként a tűz mellett énekelni a szép artista lányokkal, vagy akár a csúnya lovász fiúval. Még a törpe bűvésszel is beszélgetne...Meghallgatná az összeset.
De őt sem hallgatja meg senki. Soha nem törődnek vele. Ha fáradt,ha éhes, ha fázik...Dolgozz! Mosolyogj! Mosolyogj! Mosolyogj!
Gyűlöl mosolyogni. Régen még szeretett. Régen sok mindent szeretett. Bohóckodni szeretett. Úgy igazán. Mindenki bohóca lenni. Az is lett. A Mindenki Bohóca.
Bánatosan lekapcsolja a villanyt, és lefekszik aludni. Lassan megnyugszik. Belenyugszik. Holnap kezdődik előröl. Megint. Mindig. Mint mindig.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése